hétvége

Pénteken voltam az egyetemi gólyabálon.
Azt kell tudni az egyetemről, hogy az itt tanuló diákok fele magyar "szériában" tanul. Ezen csoportok elméleti oktatása magyarul zajlik, tehát az előadások magyarul vannak. A klinikai gyakorlatok során viszont vegyesen, a román szériával együtt tanulnak a diákok, román nyelven. Akit érdekel az egyetem történelme, itt el lehet olvasni, hogy alakult a kezdetben teljesen magyar nyelvű, a magyar kisebbségnek alapított egyetem sorsa. http://hu.wikipedia.org/wiki/Marosv%C3%A1s%C3%A1rhelyi_Orvosi_%C3%A9s_Gy%C3%B3gyszer%C3%A9szeti_Egyetem

Amikor kiutazásom előtt az egyetem honlapját nézegettem, megdöbbenve láttam, hogy magyar nyelvű oldal bizony nem létezik, holott az egyetemen tanuló diákok fele magyar szériákban van.

Tehát a gólyabál...
Az egyik helyi hotel aulájában volt. Nagyon szép helyen volt, és jó sokan is voltak. Én először nem értettem a helyzetet, de kiderült, hogy ez a gólyabál a magyar diákoknak, orvos, fogorvos, gyógyszerész és ápoló hallgatóknak lett szervezve, külön. Szóval képzeljétek el, hogy sok-sok kilométerre Magyarországtól bementek egy gólyabálba, ahol több száz magyarul beszélő diák táncol, nevet, beszélget. Ugyanúgy mint otthon. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt.
Aztán miután kitáncoltuk magunkat, hazafelé vettük az irányt. Szerencsére volt, aki hazahozzon minket, mert eléggé kívül esett a hely a város központjától...
Tegnap pihentem, és sétálgattam a városban. Ma pedig nekikezdtem a tanulásnak, hiszen otthon vár az egyetem, és bőven akad feladat mostanában. Dél körül a kollégiumban kimentem az ebédlőbe. Könnyen ki lehet találni, hogy régen ettem már igazi, finom levest, mert az éttermi azért sehol sem az igazi. Szóval leültem, meghámoztam az almámat, és közbe jöttek ki az emberek. Kaptam levest, süteményt, a töltött káposztát alig tudtam visszautasítani, de azt már sehogy sem mertem volna elfogadni. Alig három hete lakom itt, mégis teljesen otthonosan érzem magam, és nagyon örülök, hogy véletlenül pont itt kötöttem ki.

múlnak a napok

Eltelt egy újabb hét Marosvásárhelyen.

Lassacskán úgy érzem, megszokom már az itteni életet, és most már inkább a közelgő hazautazás tűnik furcsának. Milyen lesz megint otthon, Tápiában? Milyen lesz majd újra találkozni a barátokkal, Budapesttel, Magyarországgal? Viszont annak nagyon örülök, hogy a korábbi gyakorlataimmal ellenben, ide még visszajövök az ünnepek után. 

A héten végre szép lett az idő. Elszállt a város felett terjengő szürke köd, amit jelentősen megnövelt a város szélén lévő vegyi erőmű füstje is. És kisütött a nap! Mintha egy teljesen más városba cseppentem volna. Közben a főtéren felszerelték a karácsonyi díszkivilágítást, megnyitott a karácsonyi vásár, úgyhogy esténként is nagy a nyüzsgés. 

Lassan kezdem magam egész jól kiismerni, találtam pár jó kis kávézót, és megvan már az étterem is, ahova ebédelni járok. Itt nagyon nagy adagokat adnak ebédre, egész jutányosan, kb.1000 forintért. Zsuzsi blogjában olvastam a grazi kórházi menün található tenyérnyi lazacokról, hát itt tenyérnyi oldalas a menü. A levesek pedig mind-mind savanyúak. Először ez egy kicsit furcsa volt ugyan, de most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy otthoni, "édes" levest megegyek. 

Az egyetemen is megismert már a legtöbb orvos, tudják ki vagyok, és miért vagyok ott, ami pedig nagyon előnyös, hiszen mindig magyaráznak, tanítanak. Változatlanul nagyon kedvesek velem. Mindenben segítenek, ha kérdezek, jókedvűen válaszolnak. Észrevettem azt, hogy itt teljesen más a viszony az orvosok között. Nincs hierarchia, a fiatal orvossal sem üvöltenek, hanem mindenki barátként viselkedik a kollégáival. Persze, mindenkinek megvan a helye, de nagyon segítik egymást, és soha nem halottam volna, hogy a másikról pletykálkodnának. Persze, ez csak egy osztály a sok közül, és van más is, de nyáron Kolozsváron a traumatológián ugyan ilyen pozitív benyomásokat szereztünk.

Ma lesz a gólyabál is! Nagyon örülök, hogy egy évben kettő gólyabálra is sikerül eljutnom. Kíváncsi vagyok rá, milyen lesz majd, mindenki mondta, hogy ki ne hagyjam. A gólyabál előtt van még egy hagyományos műsor is, ahová a dékántól elkezdve minden egyetemi tanárt meghívnak. A műsor pedig arról szól, hogy az ötödéves diákok kiparodizálják a tanáraikat. Amikor ezt meghallottam, elgondolkoztam azon, hogy nálunk vajon hogy fogadnának egy ilyen előadást. Itt pedig a kórházban a tanárok másról sem beszéltek a héten, csak arról, hogy mennyire várják már a gólyabált. Én végül lecsúsztam az előadásról ,mert már hetekkel ezelőtt betlelt minden szabad hely, így majd csak a báli részbe tudok menni. Szerencsére a kollégiumban az orvosis lányok látták, hogy szomorkodom miatta, és mutattak a YouTubeon pár korábbi évben készült videót, hát majdnem megszakadtam a nevetéstől. Lehet, hogy nekünk is kellene javasolni valami hasonlót az egyetemen!

Aztán még sok mindent írhatnék, de sokszor nem tudom, mi az amit így leírva is úgy lehet átadni, ahogyan azt szeretném. Mert nagyon érdekes itt az élet, teljesen más, mint odahaza. De ha ezt csak nyersen elmesélném, nem hiszem, hogy sok mindent át lehetne érezni az itteni helyzetből. Itt magyarnak lenni teljesen más dolog, mint otthon. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz. És innét nézve ahogy azt már korábban is írtam, tényleg nagy panaszkodásnak tűnnek az otthoni nyavalygásaim. Sok minden itt nincs meg, mégis megy az élet, és boldogok az emberek. Meg kevesebbet panaszkodnak.

Itt van egy ízelítő videó is a tavalyi műsorból:
http://www.youtube.com/watch?v=xy3rOW8M2w4

A távoli otthon

A napokban kicsit nehezen tudtam magamat rászánni az írásra. A hét eleje gyorsan elment, hasonló napok váltogatták egymást a kórházban, semmi különös nem történt. Lassacskán kezdem megszokni azt, hogy itt vagyok, és kezdem megérteni, milyen sok idő is a három hónap. Gondolkoztam azon, milyen lesz majd hazamenni, hát elég furcsa érzés volt. Nagyon hiányzik néha Budapest, Magyarország és a barátok is, de azt hiszem, nem lesz könnyű otthon megtalálni majd a helyemet. A sok utazás során arra viszont rájöttem, hogy igazából csak egy helyen érzem magamat otthon, és ez mindig hiányzik, akármerre is járjak.

Mivel a csütörtök ünnepnap volt, kiürült a kollégium, és bizony hirtelen megéreztem, milyen is az, ha az ember nincs otthon. Mindig azon gondolkozom ilyenkor, hogyha jövőre külföldre mennék dolgozni, vajon milyen érzés lenne ott élni. Ma reggel nekikezdtem a szakdolgozatom írásának, aztán bemenekültem a kórházba,azt hiszem leginkább azért, mert hiányzott a társaság, hiszen ez otthon azért nem szokott előfordulni. Szerencsére épp négy magyar orvos ügyelt, és amellett, hogy sok hasznos és érdekes dolgot is láttam, nagyon jól elbeszélgettem a rezidensekkel. Még vacsorára is meghívtak, tényleg, nagyon kedvesek voltak. Aztán éjjel legyalogoltam a "hegyen" lévő kórházból, de mivel ez eléggé kint van a városból, azért siettem, mert az út mellett ha nem is farkasok, de kóbor kutyák sétálgattak. Szerencsére megúsztam az éjszakai futást, és még szép is volt az út, mert esett a hó. Amúgy sajnos  olyan nagy hó még nincs, habár amióta itt vagyok, csak egyszer sütött a nap, amúgy mindig köd van, és be van borulva minden. Képeket is szeretnék majd készíteni, de ilyen időben elég nehéz.

A héten még egy dologra jöttem rá. A kórházban az egyik orvos épp a Nők Lapját olvasta, és mutatott benne nekem a statisztikát, miszerint a magyarok 35%-a közömbös a határon túliakkal szemben. Azt hiszem, nagyon bánthatta a dolog. És eddigi ittlétem alatt úgy érzem, hogy az itt élő magyarok megtanultak együtt élni a románokkal, elfogadni ezt a nehéz helyzetet, és bizony sokkal rosszabbul esik nekik az, hogy sokszor érzik úgy,  Magyarországon idegenek.

Másfelől ahogyan beszélgettem az itt élő magyarokkal, mindig az lett a végső konklúzió, hogy habár a nyelvünk és a kultúránk ugyan az, Erdély és Magyarország még is egy teljesen különböző hely. Tényleg, az emberek különbözőek, és nagyon más itt minden, mint otthon.

A kórházban amúgy mindig nagyon érdekes helyzetek vannak, mert például a műtőbe van olyan, hogy a beteg és az altatóorvos magyar, a műtősasszisztens román, a sebész román, a rezidens magyar, és ez szinte minden variációban előfordult már. Én nem igen tudnék így dolgozni, nagyon nehéz lehet! És ez azt hiszem a hétköznapi élet minden területén így van.
Amúgy megfigyeltem még, hogy itt az orvos-beteg kommunikáció elég más, mint nálunk. Az orvos érthetően, őszintén és röviden megmondja a betegnek, mi a helyzet, vagy mit szeretne. Először ez elég furcsának tűnt, de a betegek mindig megnyugodtak, akár milyen rossz híreket is közöltek velük.
Az orvosokról amúgy tényleg csak jót tudok mondani, nagyon-nagyon kedvesek, és egyel talán nem olyan távolságtartóak, mint Spanyolországban voltak.

Az orvosokkal és a diákokkal beszélgetve életemben először éreztem úgy, hogy otthon egész sok mindent megtanultunk az egyetemen, hiszen ők mindig azért irigykednek, hogy nálunk többet lehet tanulni, és jobbak az előadások is. Ebben lehet is valami, hiszen én itt elég kivételezettnek érzem magam, minden orvos nagyon segítőkész, és a tenyerükön hordoznak, de gondolom egyszerű diákként azért más a helyzet.

A kollégiumnak nagyon örülök, mert itt elég otthonosan érzem magam, ha itt vannak a többiek. Tegnapelőtt este volt néptánctanítás is, na az nagyon viccesre sikeredett! A lakótársam kirángatott, én meg elindultam papucsban, és mentem a nagyterembe. Azt hittem, valami közös program van, de láttam, hogy ott táncikálnak az emberek. Aztán persze már nem volt visszaút, nem lehetett ellenkezni, táncolni kellett. Mondták, hogy amire megyek haza, muszáj lesz megtanulnom táncolni. Végül is egész jó dolog ez a néptánc, nem emlékszem, mikor nevettem utoljára annyit, mint a tánctanulás alatt. Úgyhogy remélem tényleg sikerül egy kicsit megtanulnom, mire megyek majd haza.

Lassan pont a felénél tartok az első felvonásnak, közel két hét múlva megyek majd haza. Eléggé zsúfoltnak tűnnek a következő hetek, közeleg a szigorlat is, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni. Viszont azt már most érzem, hogy a kórházat nagyon furcsa lesz majd otthagyni, mert egy-két orvos nagyon a szívemhez nőtt...

A hétvége

Pénteken délben megszöktem a kórházból, hiszen már alig vártam, hogy hétvége legyen.
Hétvégére egész jól sikerült megtalálnom a helyemet a kórházban. Ebben sokat segített egy kedves aneszteziológus doktornő. Bent várakoztam pár diákkal a műtő előterében, egyszer csak kijött a doktornő, és elkezdett mérgelődni, hogy miért nincs sapka rajunk, meg satöbbi. A többiek mind elmenekültek, én pedig maradtam. Aztán a doktornő odajött hozzám,  és elkezdett kérdezősködni. Végül nagyon jóban lettünk, és a két utolsó nap ő tanított, csavargathattam az altatógépet, és rengeteg mindent elmagyarázott az aneszteziológiából. Aztán kiderítettem, hogy embriológiát és anatómiát tanít az egyetemistáknak, és nagy rém hírében áll. Ő mondta, hogy készítsek egy névjegykártyát magamnak, hogy tudjanak hová tenni. És azóta tényleg könnyebb dolgom van az osztályon...
Szóval a szökés után felmentem az egyetemre ebédelni, nagyon szép ebédlő van ott, és az ebéd is első osztályú! Nagyon tetszik, hogy az egyetem vége szinte belóg az erdőbe, és gyönyörű oda felgyalogolni, a sok nagy fa mellett, olyan csendben, mintha egy erdőben lennék. Aztán ebéd után leültem egy padra, és süttetem magamat a napon. Budapest nagyon-nagyon hiányzik már, de a zaj és a nagy nyüzsi nélkül azért nyugodtabb az élet.
Viszont a városnak mintha két része lenne. Egy régebbi, az egyetemmel, és nekem ez tetszik a legjobban. Kint a hegyek lábánál, gyönyörű helyen. Aztán befelé jövet még rengeteg gyönyörű régi ház van, de a főtéren túlhaladva elég elszomorító a helyzet. Nagy szürke blokkházak, és egy nagy pláza, ahová amikor először bementem, majdnem elbőgtem magam. Valahogy irdatlanul kilátszott ott a lóláb, és azt hiszem itt látszott a legégetőbben a különbség Magyarországhoz képest. Ez elég érdekes, mert mint mondtam, a város egyes részein sétálva nagyon szép helyeket lehet felfedezni, de aztán a másik oldalon járva összeszorul az ember szíve, és kezdi megbecsülni azt, hogy hová született, és hol nőtt fel. Mielőtt kijöttem ide Magyarországról, nagyon mérges voltam, és biztos voltam benne, hogy amint megkapom a diplomát pakolok, és menekülök otthonról. Innét nézve ez eléggé nagy elégedetlenségnek tűnik.
Aztán a hétvégén volt szerencsém megismerni egy itteni baráti társaságot. Pénteken és szombaton is velük tartottam, és nagyon rendesek voltak. Tegnap este egy házibuli félében voltam, és sokáig csak ültem az asztalnál, mint tök a barázdában, és hallgattam a többieket. Aztán elkezdtek Budapestről beszélgetni, és én benyögtem, hogy bizony onnét jöttem. Ők a jövő héten készülnek oda "elmenni". Mondták, milyen jó lenne összekötni Székelyföldet Budapesttel, egy szupergyors és olcsó vonattal. Úgy tűnt, hogy nagyon szeretnek Budapestre menni, és ott lenni. Talán nekem még mindig ez a legérdekesebb, és valahol a legelszomorítóbb is, hogy ugyan úgy beszélünk, és valaha egy országban laktunk. Most pedig otthon mintha elfelejtettük volna ezt. És olyan szívszorító volt tegnap ott ülni egy házban, húsz magyar fiatallal, akik itt magyarként élnek, gondolkodnak, és majd valószínű a gyerekeiket is így fogják felnevelni. És a kolesz is ugyan ez. Közel 100 magyar diákkal lakom együtt, majdnem 1000 kilométerre Budapestről. És szinte ne lenne itt olyan fiatal, akinek ne lenne arról egy története, hogy Magyarországon románnak nézték, vagy nem értették, miért beszél magyarul. Az egyik hatodéves lány mesélte az egyetemen, hogy tavaly Erasmussal Budapesten volt a SOTE-n, és ott is vizsgázott. Az egyik nagy hírű professzorunknál vizsgázott.  A lány neve Emese. A vizsgán megszólalt magyarul, a professzor pedig elkezdett értetlenkedni, hogy ő hogyan tud ilyen szépen magyarul, amikor Romániában lakik...Érdekes, nem?

Szóval az a furcsa, hogy annak ellenére, hogy bizony hiányzik Magyarország, a barátok, mégis valamennyire otthon érzem magamat. És mindig az a keserű spanyol élmény jár az eszembe, hogy ott minden csillogott, mozgólépcső volt a kórházban, és jólét volt. Ráadásul nem vendégmunkásként voltam ott, hanem egy hatodéves orvostanhallgatóként. Mégis, úgy éreztem, hogy semminek sem néznek, és senki sem vagyok a szemükben. És az az élet, az az ország iszonyatosan idegennek tűnt... Ez is nyugtalanít egy kicsit a jövőre nézve, mert tudom, ott akármennyire sok pénzem lett volna, egy hónap után még gyalog is menekültem volna vissza elátkozott kis hazámba. Itt ezt a fajta honvágyat nem érzem.

Kíváncsian várom a jövő hetet. A kórházban szeretnék egy kicsit többet maradni, de sajnos úgy, hogy semmiféle jelenléti ív sincs, óriási a csábítás arra, hogy a délutánt a napra kifeküdve vagy egy kávézóban elmerengve töltsem. Csütörtökön itt nemzeti ünnep és oktatási szünet lesz, Nagy Románia megalakulása, Erdély és a Partium megszerzése Magyarországtól. Gondolom a főtéren lévő, óriási ortodox katedrális utcára néző hangszóróiból szállni fog majd a dicshimnusz az ég felé, hogy mindenki jól hallja, az is, aki nem ment be. Pont a múltkor olvastam, egy a koncentrációs tábort gyermekként túlélő festő emlékiratait. Azt írta, sokáig gondolkozott, rajta, mi lehet az értelme annak a sok szenvedésnek és ártatlan ember halálának. Végül rájött sok-sok év után, hogy a "szenvedés értelme csak az, hogy jobbá váljunk". Talán majd ez megnyugtat, de azért furcsa ez most így. Mert itt minden nap felmerül bennem ez a kérdés, hogy miért lett ez így, és mi lesz a sorsa ezeknek az embereknek itt, egy idegen országban, miközben otthon kezdik elfejteni őket.

Hosszú beszámoló

A kórházban:
Tegnap voltam a kórházban is. Na, az egy nagyon érdekes hely. Egy óriási betontömb, az erdő szélén, egy nagy domb tetején. Olyan, mint a Dél-Pesti nagyjából. Bementem, és megkerestem az öltözőt. Egy kicsi lyuk, pár fogassal, és annyi emberrel, hogy egy gyufaszálat sem lehetne leejteni. Kint pedig kígyózó sorok. És persze az egész kilenc emeletes kórháznak ez az egyetlen diáköltözője. Az már kicsit fura volta sorban, hogy lányok is várakoznak, aztán beérve láttam, hogy itt bizony közös az öltöző. És csak hogy teljes legyen a kép, itt minden orvosisnak kötelező tetőtől talpig fehérbe öltözve gyakorlatra menni, az nem lehet, hogy felveszel egy köpenyt az utcai ruhádra. Úgyhogy elég érdekes volt, de rajtam kívül senki nem látszott szívbajosnak emiatt, mindenki vihogott.  Gyorsan átöltöztem, bedobtam a ruháimat a kupac közepére, és elindultam az osztályra. A liftben egy öreg boszorkány ült, kicsi széken. Elmakogtam neki, hogy a kilencedikre szeretnék menni, és megnyomta a gombot, repültünk a kórház tetejére. Megkerestem a professzort, aki magyar, és nagyon kedves volt. Rábízott egy magyar doktornőre. Leültem egy (azt hittem hogy )orvosi szobába a székre, és néztem magam elé. Egyszer csak bejön egy nagy hasú nő, és elindul a sarok felé. Odanéztem, és ott volt egy vizsgálóágy. Felfeküdt, és nekikészülődött a szülésnek, én meg azt hittem, összeesek. Aztán jött az orvos, és visszaküldte, hogy még egy kicsit később jöjjön csak. Utána elsétáltam egy másik szülőszobához, és ott éppen zajlott egy szülés. Az ajtó tárva-nyitva, kb. húsz diák tolong odabent, és még egy szerencsétlen nő fekszik a szülő nő mellett, aki valószínű a következő páciens lesz. Valaki épp a zsömléjét eszi a folyosón, közbe be-be pislant. Na ennyi elég volt, menekültem onnét. Átmentem a műtőbe, ami viszont teljesen új volt, mintha egy másik kórházba kerültem volna. Sajnos épp román team műtött, így semmit nem értettem. Valamit kérdezgettek, de én meg mondtam, hogy csak magyarul tudok. Erre megharagudtak, azt hitték, szemtelenkedem, de mondtam, hogy "budapest, budapest", és akkor elmosolyodtak. Na ennyi épp elég volt, úgyhogy lementem Nőgyógyászat előadásra, ami a kórház alsó szintjén volt, magyarul, hatodéveseknek. Megint a csoda öltöző, és irány az előadó. Elhatároztam, hogy valahogy beosonok, és meghúzom magamat a hátsó sorban. Ez persze nem sikerült, rögtön kiszúrtak, amikor meg két mondatot mondtam, már nevettek, hogy én aztán nem idevalósi vagyok. Kérdezték, hogy Tápiában lakom-e? Mint kiderült, így hívják Magyarországot, mert hogy ott szerintük sok a tápos fiatal. Úgyhogy így kezdődött...Aztán persze kedvesen kifaggattak, elláttak rengeteg jó tanáccsal, mondták, hogy holnap menjek velük gyakorlatra, beültettek maguk közé, és azt hiszem, azt is mondhatnám, hogy otthon éreztem magamat közöttük. Az előadás alatt is végig beszélgettünk persze...

Ami fura, hogy innét bizony az otthoni viszonyok is egyfajta "Svájcnak" tűnnek. És itt hiába kezdek el nyüszögni, hogy otthon milyen rossz, elég hamar nevetségessé válok ezzel. Itt 200 euro a kezdőfizetés, olyan, hogy szolgálati lakás nincs sehol. Szóval azt hiszem, ideje elgondolkozni, mert innét nézve otthon ha anyagilag azért nem is, de szakmailag minden megvan. És egy álomnak tűnik a magyar helyzet.

Az egyetemen itt az évfolyam fele magyar nyelvű képzésen van. Ez azt jelenti, hogy az elméleti oktatás magyarul zajlik, de a gyakorlatok nyelve hivatalosan román. Az orvosok és az ápolók fele szintén magyar, így teljes a káosz. Hogy miért nincs külön magyar gyakorlati képzés, külön magyar szakképzés, és külön magyar klinika? Hiszen a kórlapoktól elkezdve mindent románul kell írni. Na ezt szerintem könnyű kitalálni, tűzzel-vassal küzdenek ellene, és nem engedik, hogy ilyen legyen. Persze barátinak tűnik a hangulat, és nem hiszem, hogy az itteni  román orvosok többsége ezt ne támogatná, de hát gondolom nem rajtuk múlik.



A szállás:
Tegnap sikerült új szállást találnom. Elkezdtem nézni az albérleteket, de így november végén már elég nehéz találni három hónapra. Végül kínomba elkezdtem keresgélni az interneten, és találtam egy katolikus egyetemi kolit. Felhívtam őket, és elnyavalyogtam, mi bajom van. Mondták, menjek le, és beszéljünk személyesen. Elindultam, útközben már azon gondolkoztam, visszafordulok, mert a végén még valami kolostorba kerülök. Aztán erőt vettem magamon, és becsengettem. Egy csendes és szűkszavú pap nyitott ajtót, felkísért, kérdezett pár dolgot, majd körbevezetett. Kb. 100 diák lakik itt, magyarok. Nagyon jól néz ki a kolesz, teljesen új. Mondta, hogy annyi van "csak", hogy néha vannak közös esti programok, amikre le kell menni. Na a bencés éveim alatt tökéletességre fejlesztettem az ilyen "esti programok" túlélését, úgyhogy ezzel sincs semmi gond. Meg visszagondoltam a késdobálós-kocsma illatú szobámra az éjszaka rohangáló jordániai szobatárssal, és gyorsan igent mondtam. Ami meglepett, az az, hogy teljesen ismeretlen emberként így befogadtak, öt perc alatt,  és jött-ment emberként annyira megbíztak bennem, hogy adtak egy helyet. Pedig nem volt üres hely, végül egy nagy szobába vittek ágyat, asztalt és szekrényt.
Úgyhogy tegnap este átcuccoltam, és végre-végre van egy normális kis kuckóm, ahol otthonosan érezhetem magam. Ráadásul a szintünkön közös konyha van, ami szerintem a világ legjobb dolga, hiszen ott rengeteget lehet beszélgetni... Tegnap vacsoránál is sok-sok nagyon aranyos itteni diákkal találkoztam, és elég sok orvosis is van köztük, ráadásul a legtöbb hatodéves, úgyhogy mindenben segítenek. Szerintem jó lesz itt, és örülök, hogy nem egyedül kuksolok egy szobába, hanem egy csomó diákkal lakom együtt. Az előző kolesz amúgy házaspárkollégium volt, úgyhogy nem nagyon volt valami nagy élet.



Mostanra ennyi, és a végére csak annyit, hogy eddig nagyon örülök, hogy ide jöttem gyakorlatra.  Nyáron például hiába volt Spanyolországban szuper a kórház (mozgólépcsők voltak mindenhol) és a műtő, az ottani orvosokat és diákokat egyel talán nem érdekelte az, hogy ott vagyunk. És két hét után majdnem bőgtünk, mert haza akartunk jönni, olyan egyedül éreztük magunkat. Itt ilyen nincs, és annak ellenére, hogy a körülmények elsőre furának tűnnek, kiválóan érzem magam, és mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom! És még egy vicces dolog a végére. Itt télen az orvosok és az ápolók jelentős része színes "fürdőköpenyt" hord a köpenye felett. Elsőre nem értettem, hogy miért rohangál mindenki pizsamában, de aztán mondták, hogy itt ez a szokás. Van lila, zöld, piros, kék, más színűt eddig még nem láttam...Na otthon lehet kipróbálom, mi történne, ha így bemennék egy gyakorlatra:)

Az első impressziók...

Tegnap este végül megérkeztem, 12 óra vonatozás után. Hát most kicsit más volt leszállni este a hidegben a vonatról, mint legutoljára, nyáron. Akkor még világos volt, mentem a Félszigetre, ahol vártak már a többiek. A többiek most otthon maradtak, és bizony kezdett leesni, hogy három hónapot itt fogok lenni.

Kerestem egy taxist, és elvitettem magam a koleszba. Gondoltam, teszek egy próbát, hátha ó lesz majd a koli. Na kaptam egy jordániai szobatársat, aki teljesen megzavarodott, amikor meglátott, nem számított rám. Elkezdett hebegni-habogni, hogy ő nem érti meg az európai embereket, és idén is már három szobatársa menekült el tőle. Hmmm, ez aztán a jó bemutatkozás! Aztán előadta, hogy ő négykor fekszik le, meg hogy cigizni szokott a szobába. Én mondtam neki, hogy akkor ezeket gyorsan felejtse el. Így kezdődött a "barátságunk". Első este csendben elaludt, sőt, lovag módjára kijárt a mosdóba cigizni. Kész, azóta szellőztetek, mert leginkább egy kocsmára emlékeztet a szobám. Ami amúgy teljesen jó lenne, csak a srác nem kéne bele. Úgyhogy most dilemmázom, de azt hiszem, albérlet lesz a vége, ennyi elég volt ebből bőven.
Este még berohantam a városba körülnézni. Nagyon megtetszett, olyasmi, amilyennek elképzeltem. Sok szép régi ház, utcácska van, és minden fehér a zúzmarától, még a hó is szemerkél néha. Ráadásul elég nagy a nyüzsi, egész sokan vannak odakint. Viszont rettenetesen hideg van, majdnem megfagytam, mire hazaértem.
Reggel bementem az Erasmus-irodába. Nagyon segítőkészek voltak, és végül abban maradtunk, hogy holnap megyek majd be a kórházba. Nem nagyon ellenkeztem, habár kíváncsian várom, milyen lesz majd. Az egyetem épülete gyönyörű! Ráadásul nagy udvara van, tele óriási fenyőkkel, amik mind fehérek a zúzmarától. A klinikák pedig a főépület mellett vannak, elszórva.

Délben ebédelni voltam, az egyik egyetem ebédlőjében. Csak leültem, odajött egy lány, megterített, kihozta a fazekat, és annyi levest mert a tányéromba, amíg nem szóltam, hogy elég. Meglepődtem, ilyet még nem láttam! Amúgy nagyon finom volt a kaja, és egy menü 2 euró, úgyhogy ki lehet bírni.
Most hazajöttem, és megint szellőztetek, mert attól félek, besárgul a hajam, ha még itt leszek pár napot. Aztán nekiugrok albérletet nézni, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Azért remélem, sikerül találnom egy rendes szobát, három hónap mégiscsak sok idő. Valahogy most ez a legfontosabb, és ez tölti ki minden gondolatomat. Jó lenne már egy nyugis hely! Aztán remélem a héten elrendeződnek ezek a dolgok, és kicsit többet tudok majd magával a várossal és az emberekkel törődni. Nagyon érdekesnek tűnik itt az élet. Rengeteg színház, koncert van, eléggé színesnek tűnik a kulturális élet. Talán azért, mert a városnak nagyjából a fele magyar lakosú? És gondolom a kultúra az egyik legfontosabb kifejezőeszköze és fenntartóereje az identitásuknak, talán ezért jut minden napra ilyen sok érdekes program! És az emberek is érdekesnek tűnnek. Olyasmik, mint amit írtam az elején. Őszintébbek, felszabadultabbak, és sokkal barátságosabbak, mint otthon. Persze, azért a végét megvárom, hiszen azért kell egy kis idő, hogy egészében lássam az itteni életet...

Hát most nagyjából ennyi a kis beszámoló:)

Elindultam szép hazámból...


Három hónap Erasmus szakmai gyakorlatra jelentkeztem, Marosvásárhelyre. Az ottani kórházban fogom majd a nőgyógyászat, a neurológia és a pszichiátria gyakorlatomat elvégezni. Holnap indulok, és a készülődés közben úgy döntöttem, erről az utamról most írni fogok egy blogot.


Hogy miért pont Marosvásárhelyt választottam?
Talán ezt magam sem tudom pontosan megmondani. Remélem a blogomból ez majd kiderül a három hónap alatt, mert elég nehéz lenne pár mondatban összefoglalnom. Egyfelől eddigi utazásaim során úgy éreztem, hogy tőlünk keletre az emberek nyíltabbak,valamint barátságosan és érdeklődve fordulnak minden idegen felé. És vonz az is, hogy ott bizony az élet teljesen más, mint itthon. Nyersebb, őszintébb, intenzívebb.
Aki pedig  járt már Erdélyben, biztosan ismeri azt a furcsa érzést, amikor megdöbbenve tapasztaljuk, hogy az anyanyelvünkön is szót értünk az ott élőkkel. Sok száz kilométerre az országunktól. És kicsit talán olyan ez, mintha egyszer csak találkoznánk egy emberrel a világ végén, akiről aztán kiderül, hogy a családunk egyik távoli rokona. Nagyon megörülnénk egymásnak, nem?


Ajánlom ezt a blogot tehát mindazoknak, akiket érdekel az, hogy milyen az élet manapság Erdélyben.
Az ottani kórházak, betegek, emberek, és a mindennapok...És persze azoknak is, akik kíváncsiak, hogy mi történik velem:)