Hosszú beszámoló

A kórházban:
Tegnap voltam a kórházban is. Na, az egy nagyon érdekes hely. Egy óriási betontömb, az erdő szélén, egy nagy domb tetején. Olyan, mint a Dél-Pesti nagyjából. Bementem, és megkerestem az öltözőt. Egy kicsi lyuk, pár fogassal, és annyi emberrel, hogy egy gyufaszálat sem lehetne leejteni. Kint pedig kígyózó sorok. És persze az egész kilenc emeletes kórháznak ez az egyetlen diáköltözője. Az már kicsit fura volta sorban, hogy lányok is várakoznak, aztán beérve láttam, hogy itt bizony közös az öltöző. És csak hogy teljes legyen a kép, itt minden orvosisnak kötelező tetőtől talpig fehérbe öltözve gyakorlatra menni, az nem lehet, hogy felveszel egy köpenyt az utcai ruhádra. Úgyhogy elég érdekes volt, de rajtam kívül senki nem látszott szívbajosnak emiatt, mindenki vihogott.  Gyorsan átöltöztem, bedobtam a ruháimat a kupac közepére, és elindultam az osztályra. A liftben egy öreg boszorkány ült, kicsi széken. Elmakogtam neki, hogy a kilencedikre szeretnék menni, és megnyomta a gombot, repültünk a kórház tetejére. Megkerestem a professzort, aki magyar, és nagyon kedves volt. Rábízott egy magyar doktornőre. Leültem egy (azt hittem hogy )orvosi szobába a székre, és néztem magam elé. Egyszer csak bejön egy nagy hasú nő, és elindul a sarok felé. Odanéztem, és ott volt egy vizsgálóágy. Felfeküdt, és nekikészülődött a szülésnek, én meg azt hittem, összeesek. Aztán jött az orvos, és visszaküldte, hogy még egy kicsit később jöjjön csak. Utána elsétáltam egy másik szülőszobához, és ott éppen zajlott egy szülés. Az ajtó tárva-nyitva, kb. húsz diák tolong odabent, és még egy szerencsétlen nő fekszik a szülő nő mellett, aki valószínű a következő páciens lesz. Valaki épp a zsömléjét eszi a folyosón, közbe be-be pislant. Na ennyi elég volt, menekültem onnét. Átmentem a műtőbe, ami viszont teljesen új volt, mintha egy másik kórházba kerültem volna. Sajnos épp román team műtött, így semmit nem értettem. Valamit kérdezgettek, de én meg mondtam, hogy csak magyarul tudok. Erre megharagudtak, azt hitték, szemtelenkedem, de mondtam, hogy "budapest, budapest", és akkor elmosolyodtak. Na ennyi épp elég volt, úgyhogy lementem Nőgyógyászat előadásra, ami a kórház alsó szintjén volt, magyarul, hatodéveseknek. Megint a csoda öltöző, és irány az előadó. Elhatároztam, hogy valahogy beosonok, és meghúzom magamat a hátsó sorban. Ez persze nem sikerült, rögtön kiszúrtak, amikor meg két mondatot mondtam, már nevettek, hogy én aztán nem idevalósi vagyok. Kérdezték, hogy Tápiában lakom-e? Mint kiderült, így hívják Magyarországot, mert hogy ott szerintük sok a tápos fiatal. Úgyhogy így kezdődött...Aztán persze kedvesen kifaggattak, elláttak rengeteg jó tanáccsal, mondták, hogy holnap menjek velük gyakorlatra, beültettek maguk közé, és azt hiszem, azt is mondhatnám, hogy otthon éreztem magamat közöttük. Az előadás alatt is végig beszélgettünk persze...

Ami fura, hogy innét bizony az otthoni viszonyok is egyfajta "Svájcnak" tűnnek. És itt hiába kezdek el nyüszögni, hogy otthon milyen rossz, elég hamar nevetségessé válok ezzel. Itt 200 euro a kezdőfizetés, olyan, hogy szolgálati lakás nincs sehol. Szóval azt hiszem, ideje elgondolkozni, mert innét nézve otthon ha anyagilag azért nem is, de szakmailag minden megvan. És egy álomnak tűnik a magyar helyzet.

Az egyetemen itt az évfolyam fele magyar nyelvű képzésen van. Ez azt jelenti, hogy az elméleti oktatás magyarul zajlik, de a gyakorlatok nyelve hivatalosan román. Az orvosok és az ápolók fele szintén magyar, így teljes a káosz. Hogy miért nincs külön magyar gyakorlati képzés, külön magyar szakképzés, és külön magyar klinika? Hiszen a kórlapoktól elkezdve mindent románul kell írni. Na ezt szerintem könnyű kitalálni, tűzzel-vassal küzdenek ellene, és nem engedik, hogy ilyen legyen. Persze barátinak tűnik a hangulat, és nem hiszem, hogy az itteni  román orvosok többsége ezt ne támogatná, de hát gondolom nem rajtuk múlik.



A szállás:
Tegnap sikerült új szállást találnom. Elkezdtem nézni az albérleteket, de így november végén már elég nehéz találni három hónapra. Végül kínomba elkezdtem keresgélni az interneten, és találtam egy katolikus egyetemi kolit. Felhívtam őket, és elnyavalyogtam, mi bajom van. Mondták, menjek le, és beszéljünk személyesen. Elindultam, útközben már azon gondolkoztam, visszafordulok, mert a végén még valami kolostorba kerülök. Aztán erőt vettem magamon, és becsengettem. Egy csendes és szűkszavú pap nyitott ajtót, felkísért, kérdezett pár dolgot, majd körbevezetett. Kb. 100 diák lakik itt, magyarok. Nagyon jól néz ki a kolesz, teljesen új. Mondta, hogy annyi van "csak", hogy néha vannak közös esti programok, amikre le kell menni. Na a bencés éveim alatt tökéletességre fejlesztettem az ilyen "esti programok" túlélését, úgyhogy ezzel sincs semmi gond. Meg visszagondoltam a késdobálós-kocsma illatú szobámra az éjszaka rohangáló jordániai szobatárssal, és gyorsan igent mondtam. Ami meglepett, az az, hogy teljesen ismeretlen emberként így befogadtak, öt perc alatt,  és jött-ment emberként annyira megbíztak bennem, hogy adtak egy helyet. Pedig nem volt üres hely, végül egy nagy szobába vittek ágyat, asztalt és szekrényt.
Úgyhogy tegnap este átcuccoltam, és végre-végre van egy normális kis kuckóm, ahol otthonosan érezhetem magam. Ráadásul a szintünkön közös konyha van, ami szerintem a világ legjobb dolga, hiszen ott rengeteget lehet beszélgetni... Tegnap vacsoránál is sok-sok nagyon aranyos itteni diákkal találkoztam, és elég sok orvosis is van köztük, ráadásul a legtöbb hatodéves, úgyhogy mindenben segítenek. Szerintem jó lesz itt, és örülök, hogy nem egyedül kuksolok egy szobába, hanem egy csomó diákkal lakom együtt. Az előző kolesz amúgy házaspárkollégium volt, úgyhogy nem nagyon volt valami nagy élet.



Mostanra ennyi, és a végére csak annyit, hogy eddig nagyon örülök, hogy ide jöttem gyakorlatra.  Nyáron például hiába volt Spanyolországban szuper a kórház (mozgólépcsők voltak mindenhol) és a műtő, az ottani orvosokat és diákokat egyel talán nem érdekelte az, hogy ott vagyunk. És két hét után majdnem bőgtünk, mert haza akartunk jönni, olyan egyedül éreztük magunkat. Itt ilyen nincs, és annak ellenére, hogy a körülmények elsőre furának tűnnek, kiválóan érzem magam, és mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom! És még egy vicces dolog a végére. Itt télen az orvosok és az ápolók jelentős része színes "fürdőköpenyt" hord a köpenye felett. Elsőre nem értettem, hogy miért rohangál mindenki pizsamában, de aztán mondták, hogy itt ez a szokás. Van lila, zöld, piros, kék, más színűt eddig még nem láttam...Na otthon lehet kipróbálom, mi történne, ha így bemennék egy gyakorlatra:)