hétvége

Pénteken voltam az egyetemi gólyabálon.
Azt kell tudni az egyetemről, hogy az itt tanuló diákok fele magyar "szériában" tanul. Ezen csoportok elméleti oktatása magyarul zajlik, tehát az előadások magyarul vannak. A klinikai gyakorlatok során viszont vegyesen, a román szériával együtt tanulnak a diákok, román nyelven. Akit érdekel az egyetem történelme, itt el lehet olvasni, hogy alakult a kezdetben teljesen magyar nyelvű, a magyar kisebbségnek alapított egyetem sorsa. http://hu.wikipedia.org/wiki/Marosv%C3%A1s%C3%A1rhelyi_Orvosi_%C3%A9s_Gy%C3%B3gyszer%C3%A9szeti_Egyetem

Amikor kiutazásom előtt az egyetem honlapját nézegettem, megdöbbenve láttam, hogy magyar nyelvű oldal bizony nem létezik, holott az egyetemen tanuló diákok fele magyar szériákban van.

Tehát a gólyabál...
Az egyik helyi hotel aulájában volt. Nagyon szép helyen volt, és jó sokan is voltak. Én először nem értettem a helyzetet, de kiderült, hogy ez a gólyabál a magyar diákoknak, orvos, fogorvos, gyógyszerész és ápoló hallgatóknak lett szervezve, külön. Szóval képzeljétek el, hogy sok-sok kilométerre Magyarországtól bementek egy gólyabálba, ahol több száz magyarul beszélő diák táncol, nevet, beszélget. Ugyanúgy mint otthon. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt.
Aztán miután kitáncoltuk magunkat, hazafelé vettük az irányt. Szerencsére volt, aki hazahozzon minket, mert eléggé kívül esett a hely a város központjától...
Tegnap pihentem, és sétálgattam a városban. Ma pedig nekikezdtem a tanulásnak, hiszen otthon vár az egyetem, és bőven akad feladat mostanában. Dél körül a kollégiumban kimentem az ebédlőbe. Könnyen ki lehet találni, hogy régen ettem már igazi, finom levest, mert az éttermi azért sehol sem az igazi. Szóval leültem, meghámoztam az almámat, és közbe jöttek ki az emberek. Kaptam levest, süteményt, a töltött káposztát alig tudtam visszautasítani, de azt már sehogy sem mertem volna elfogadni. Alig három hete lakom itt, mégis teljesen otthonosan érzem magam, és nagyon örülök, hogy véletlenül pont itt kötöttem ki.

múlnak a napok

Eltelt egy újabb hét Marosvásárhelyen.

Lassacskán úgy érzem, megszokom már az itteni életet, és most már inkább a közelgő hazautazás tűnik furcsának. Milyen lesz megint otthon, Tápiában? Milyen lesz majd újra találkozni a barátokkal, Budapesttel, Magyarországgal? Viszont annak nagyon örülök, hogy a korábbi gyakorlataimmal ellenben, ide még visszajövök az ünnepek után. 

A héten végre szép lett az idő. Elszállt a város felett terjengő szürke köd, amit jelentősen megnövelt a város szélén lévő vegyi erőmű füstje is. És kisütött a nap! Mintha egy teljesen más városba cseppentem volna. Közben a főtéren felszerelték a karácsonyi díszkivilágítást, megnyitott a karácsonyi vásár, úgyhogy esténként is nagy a nyüzsgés. 

Lassan kezdem magam egész jól kiismerni, találtam pár jó kis kávézót, és megvan már az étterem is, ahova ebédelni járok. Itt nagyon nagy adagokat adnak ebédre, egész jutányosan, kb.1000 forintért. Zsuzsi blogjában olvastam a grazi kórházi menün található tenyérnyi lazacokról, hát itt tenyérnyi oldalas a menü. A levesek pedig mind-mind savanyúak. Először ez egy kicsit furcsa volt ugyan, de most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy otthoni, "édes" levest megegyek. 

Az egyetemen is megismert már a legtöbb orvos, tudják ki vagyok, és miért vagyok ott, ami pedig nagyon előnyös, hiszen mindig magyaráznak, tanítanak. Változatlanul nagyon kedvesek velem. Mindenben segítenek, ha kérdezek, jókedvűen válaszolnak. Észrevettem azt, hogy itt teljesen más a viszony az orvosok között. Nincs hierarchia, a fiatal orvossal sem üvöltenek, hanem mindenki barátként viselkedik a kollégáival. Persze, mindenkinek megvan a helye, de nagyon segítik egymást, és soha nem halottam volna, hogy a másikról pletykálkodnának. Persze, ez csak egy osztály a sok közül, és van más is, de nyáron Kolozsváron a traumatológián ugyan ilyen pozitív benyomásokat szereztünk.

Ma lesz a gólyabál is! Nagyon örülök, hogy egy évben kettő gólyabálra is sikerül eljutnom. Kíváncsi vagyok rá, milyen lesz majd, mindenki mondta, hogy ki ne hagyjam. A gólyabál előtt van még egy hagyományos műsor is, ahová a dékántól elkezdve minden egyetemi tanárt meghívnak. A műsor pedig arról szól, hogy az ötödéves diákok kiparodizálják a tanáraikat. Amikor ezt meghallottam, elgondolkoztam azon, hogy nálunk vajon hogy fogadnának egy ilyen előadást. Itt pedig a kórházban a tanárok másról sem beszéltek a héten, csak arról, hogy mennyire várják már a gólyabált. Én végül lecsúsztam az előadásról ,mert már hetekkel ezelőtt betlelt minden szabad hely, így majd csak a báli részbe tudok menni. Szerencsére a kollégiumban az orvosis lányok látták, hogy szomorkodom miatta, és mutattak a YouTubeon pár korábbi évben készült videót, hát majdnem megszakadtam a nevetéstől. Lehet, hogy nekünk is kellene javasolni valami hasonlót az egyetemen!

Aztán még sok mindent írhatnék, de sokszor nem tudom, mi az amit így leírva is úgy lehet átadni, ahogyan azt szeretném. Mert nagyon érdekes itt az élet, teljesen más, mint odahaza. De ha ezt csak nyersen elmesélném, nem hiszem, hogy sok mindent át lehetne érezni az itteni helyzetből. Itt magyarnak lenni teljesen más dolog, mint otthon. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz. És innét nézve ahogy azt már korábban is írtam, tényleg nagy panaszkodásnak tűnnek az otthoni nyavalygásaim. Sok minden itt nincs meg, mégis megy az élet, és boldogok az emberek. Meg kevesebbet panaszkodnak.

Itt van egy ízelítő videó is a tavalyi műsorból:
http://www.youtube.com/watch?v=xy3rOW8M2w4

A távoli otthon

A napokban kicsit nehezen tudtam magamat rászánni az írásra. A hét eleje gyorsan elment, hasonló napok váltogatták egymást a kórházban, semmi különös nem történt. Lassacskán kezdem megszokni azt, hogy itt vagyok, és kezdem megérteni, milyen sok idő is a három hónap. Gondolkoztam azon, milyen lesz majd hazamenni, hát elég furcsa érzés volt. Nagyon hiányzik néha Budapest, Magyarország és a barátok is, de azt hiszem, nem lesz könnyű otthon megtalálni majd a helyemet. A sok utazás során arra viszont rájöttem, hogy igazából csak egy helyen érzem magamat otthon, és ez mindig hiányzik, akármerre is járjak.

Mivel a csütörtök ünnepnap volt, kiürült a kollégium, és bizony hirtelen megéreztem, milyen is az, ha az ember nincs otthon. Mindig azon gondolkozom ilyenkor, hogyha jövőre külföldre mennék dolgozni, vajon milyen érzés lenne ott élni. Ma reggel nekikezdtem a szakdolgozatom írásának, aztán bemenekültem a kórházba,azt hiszem leginkább azért, mert hiányzott a társaság, hiszen ez otthon azért nem szokott előfordulni. Szerencsére épp négy magyar orvos ügyelt, és amellett, hogy sok hasznos és érdekes dolgot is láttam, nagyon jól elbeszélgettem a rezidensekkel. Még vacsorára is meghívtak, tényleg, nagyon kedvesek voltak. Aztán éjjel legyalogoltam a "hegyen" lévő kórházból, de mivel ez eléggé kint van a városból, azért siettem, mert az út mellett ha nem is farkasok, de kóbor kutyák sétálgattak. Szerencsére megúsztam az éjszakai futást, és még szép is volt az út, mert esett a hó. Amúgy sajnos  olyan nagy hó még nincs, habár amióta itt vagyok, csak egyszer sütött a nap, amúgy mindig köd van, és be van borulva minden. Képeket is szeretnék majd készíteni, de ilyen időben elég nehéz.

A héten még egy dologra jöttem rá. A kórházban az egyik orvos épp a Nők Lapját olvasta, és mutatott benne nekem a statisztikát, miszerint a magyarok 35%-a közömbös a határon túliakkal szemben. Azt hiszem, nagyon bánthatta a dolog. És eddigi ittlétem alatt úgy érzem, hogy az itt élő magyarok megtanultak együtt élni a románokkal, elfogadni ezt a nehéz helyzetet, és bizony sokkal rosszabbul esik nekik az, hogy sokszor érzik úgy,  Magyarországon idegenek.

Másfelől ahogyan beszélgettem az itt élő magyarokkal, mindig az lett a végső konklúzió, hogy habár a nyelvünk és a kultúránk ugyan az, Erdély és Magyarország még is egy teljesen különböző hely. Tényleg, az emberek különbözőek, és nagyon más itt minden, mint otthon.

A kórházban amúgy mindig nagyon érdekes helyzetek vannak, mert például a műtőbe van olyan, hogy a beteg és az altatóorvos magyar, a műtősasszisztens román, a sebész román, a rezidens magyar, és ez szinte minden variációban előfordult már. Én nem igen tudnék így dolgozni, nagyon nehéz lehet! És ez azt hiszem a hétköznapi élet minden területén így van.
Amúgy megfigyeltem még, hogy itt az orvos-beteg kommunikáció elég más, mint nálunk. Az orvos érthetően, őszintén és röviden megmondja a betegnek, mi a helyzet, vagy mit szeretne. Először ez elég furcsának tűnt, de a betegek mindig megnyugodtak, akár milyen rossz híreket is közöltek velük.
Az orvosokról amúgy tényleg csak jót tudok mondani, nagyon-nagyon kedvesek, és egyel talán nem olyan távolságtartóak, mint Spanyolországban voltak.

Az orvosokkal és a diákokkal beszélgetve életemben először éreztem úgy, hogy otthon egész sok mindent megtanultunk az egyetemen, hiszen ők mindig azért irigykednek, hogy nálunk többet lehet tanulni, és jobbak az előadások is. Ebben lehet is valami, hiszen én itt elég kivételezettnek érzem magam, minden orvos nagyon segítőkész, és a tenyerükön hordoznak, de gondolom egyszerű diákként azért más a helyzet.

A kollégiumnak nagyon örülök, mert itt elég otthonosan érzem magam, ha itt vannak a többiek. Tegnapelőtt este volt néptánctanítás is, na az nagyon viccesre sikeredett! A lakótársam kirángatott, én meg elindultam papucsban, és mentem a nagyterembe. Azt hittem, valami közös program van, de láttam, hogy ott táncikálnak az emberek. Aztán persze már nem volt visszaút, nem lehetett ellenkezni, táncolni kellett. Mondták, hogy amire megyek haza, muszáj lesz megtanulnom táncolni. Végül is egész jó dolog ez a néptánc, nem emlékszem, mikor nevettem utoljára annyit, mint a tánctanulás alatt. Úgyhogy remélem tényleg sikerül egy kicsit megtanulnom, mire megyek majd haza.

Lassan pont a felénél tartok az első felvonásnak, közel két hét múlva megyek majd haza. Eléggé zsúfoltnak tűnnek a következő hetek, közeleg a szigorlat is, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni. Viszont azt már most érzem, hogy a kórházat nagyon furcsa lesz majd otthagyni, mert egy-két orvos nagyon a szívemhez nőtt...