múlnak a napok

Eltelt egy újabb hét Marosvásárhelyen.

Lassacskán úgy érzem, megszokom már az itteni életet, és most már inkább a közelgő hazautazás tűnik furcsának. Milyen lesz megint otthon, Tápiában? Milyen lesz majd újra találkozni a barátokkal, Budapesttel, Magyarországgal? Viszont annak nagyon örülök, hogy a korábbi gyakorlataimmal ellenben, ide még visszajövök az ünnepek után. 

A héten végre szép lett az idő. Elszállt a város felett terjengő szürke köd, amit jelentősen megnövelt a város szélén lévő vegyi erőmű füstje is. És kisütött a nap! Mintha egy teljesen más városba cseppentem volna. Közben a főtéren felszerelték a karácsonyi díszkivilágítást, megnyitott a karácsonyi vásár, úgyhogy esténként is nagy a nyüzsgés. 

Lassan kezdem magam egész jól kiismerni, találtam pár jó kis kávézót, és megvan már az étterem is, ahova ebédelni járok. Itt nagyon nagy adagokat adnak ebédre, egész jutányosan, kb.1000 forintért. Zsuzsi blogjában olvastam a grazi kórházi menün található tenyérnyi lazacokról, hát itt tenyérnyi oldalas a menü. A levesek pedig mind-mind savanyúak. Először ez egy kicsit furcsa volt ugyan, de most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy otthoni, "édes" levest megegyek. 

Az egyetemen is megismert már a legtöbb orvos, tudják ki vagyok, és miért vagyok ott, ami pedig nagyon előnyös, hiszen mindig magyaráznak, tanítanak. Változatlanul nagyon kedvesek velem. Mindenben segítenek, ha kérdezek, jókedvűen válaszolnak. Észrevettem azt, hogy itt teljesen más a viszony az orvosok között. Nincs hierarchia, a fiatal orvossal sem üvöltenek, hanem mindenki barátként viselkedik a kollégáival. Persze, mindenkinek megvan a helye, de nagyon segítik egymást, és soha nem halottam volna, hogy a másikról pletykálkodnának. Persze, ez csak egy osztály a sok közül, és van más is, de nyáron Kolozsváron a traumatológián ugyan ilyen pozitív benyomásokat szereztünk.

Ma lesz a gólyabál is! Nagyon örülök, hogy egy évben kettő gólyabálra is sikerül eljutnom. Kíváncsi vagyok rá, milyen lesz majd, mindenki mondta, hogy ki ne hagyjam. A gólyabál előtt van még egy hagyományos műsor is, ahová a dékántól elkezdve minden egyetemi tanárt meghívnak. A műsor pedig arról szól, hogy az ötödéves diákok kiparodizálják a tanáraikat. Amikor ezt meghallottam, elgondolkoztam azon, hogy nálunk vajon hogy fogadnának egy ilyen előadást. Itt pedig a kórházban a tanárok másról sem beszéltek a héten, csak arról, hogy mennyire várják már a gólyabált. Én végül lecsúsztam az előadásról ,mert már hetekkel ezelőtt betlelt minden szabad hely, így majd csak a báli részbe tudok menni. Szerencsére a kollégiumban az orvosis lányok látták, hogy szomorkodom miatta, és mutattak a YouTubeon pár korábbi évben készült videót, hát majdnem megszakadtam a nevetéstől. Lehet, hogy nekünk is kellene javasolni valami hasonlót az egyetemen!

Aztán még sok mindent írhatnék, de sokszor nem tudom, mi az amit így leírva is úgy lehet átadni, ahogyan azt szeretném. Mert nagyon érdekes itt az élet, teljesen más, mint odahaza. De ha ezt csak nyersen elmesélném, nem hiszem, hogy sok mindent át lehetne érezni az itteni helyzetből. Itt magyarnak lenni teljesen más dolog, mint otthon. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz. És innét nézve ahogy azt már korábban is írtam, tényleg nagy panaszkodásnak tűnnek az otthoni nyavalygásaim. Sok minden itt nincs meg, mégis megy az élet, és boldogok az emberek. Meg kevesebbet panaszkodnak.

Itt van egy ízelítő videó is a tavalyi műsorból:
http://www.youtube.com/watch?v=xy3rOW8M2w4