A napokban kicsit nehezen tudtam magamat rászánni az írásra. A hét eleje gyorsan elment, hasonló napok váltogatták egymást a kórházban, semmi különös nem történt. Lassacskán kezdem megszokni azt, hogy itt vagyok, és kezdem megérteni, milyen sok idő is a három hónap. Gondolkoztam azon, milyen lesz majd hazamenni, hát elég furcsa érzés volt. Nagyon hiányzik néha Budapest, Magyarország és a barátok is, de azt hiszem, nem lesz könnyű otthon megtalálni majd a helyemet. A sok utazás során arra viszont rájöttem, hogy igazából csak egy helyen érzem magamat otthon, és ez mindig hiányzik, akármerre is járjak.
Mivel a csütörtök ünnepnap volt, kiürült a kollégium, és bizony hirtelen megéreztem, milyen is az, ha az ember nincs otthon. Mindig azon gondolkozom ilyenkor, hogyha jövőre külföldre mennék dolgozni, vajon milyen érzés lenne ott élni. Ma reggel nekikezdtem a szakdolgozatom írásának, aztán bemenekültem a kórházba,azt hiszem leginkább azért, mert hiányzott a társaság, hiszen ez otthon azért nem szokott előfordulni. Szerencsére épp négy magyar orvos ügyelt, és amellett, hogy sok hasznos és érdekes dolgot is láttam, nagyon jól elbeszélgettem a rezidensekkel. Még vacsorára is meghívtak, tényleg, nagyon kedvesek voltak. Aztán éjjel legyalogoltam a "hegyen" lévő kórházból, de mivel ez eléggé kint van a városból, azért siettem, mert az út mellett ha nem is farkasok, de kóbor kutyák sétálgattak. Szerencsére megúsztam az éjszakai futást, és még szép is volt az út, mert esett a hó. Amúgy sajnos olyan nagy hó még nincs, habár amióta itt vagyok, csak egyszer sütött a nap, amúgy mindig köd van, és be van borulva minden. Képeket is szeretnék majd készíteni, de ilyen időben elég nehéz.
A héten még egy dologra jöttem rá. A kórházban az egyik orvos épp a Nők Lapját olvasta, és mutatott benne nekem a statisztikát, miszerint a magyarok 35%-a közömbös a határon túliakkal szemben. Azt hiszem, nagyon bánthatta a dolog. És eddigi ittlétem alatt úgy érzem, hogy az itt élő magyarok megtanultak együtt élni a románokkal, elfogadni ezt a nehéz helyzetet, és bizony sokkal rosszabbul esik nekik az, hogy sokszor érzik úgy, Magyarországon idegenek.
Másfelől ahogyan beszélgettem az itt élő magyarokkal, mindig az lett a végső konklúzió, hogy habár a nyelvünk és a kultúránk ugyan az, Erdély és Magyarország még is egy teljesen különböző hely. Tényleg, az emberek különbözőek, és nagyon más itt minden, mint otthon.
A kórházban amúgy mindig nagyon érdekes helyzetek vannak, mert például a műtőbe van olyan, hogy a beteg és az altatóorvos magyar, a műtősasszisztens román, a sebész román, a rezidens magyar, és ez szinte minden variációban előfordult már. Én nem igen tudnék így dolgozni, nagyon nehéz lehet! És ez azt hiszem a hétköznapi élet minden területén így van.
Amúgy megfigyeltem még, hogy itt az orvos-beteg kommunikáció elég más, mint nálunk. Az orvos érthetően, őszintén és röviden megmondja a betegnek, mi a helyzet, vagy mit szeretne. Először ez elég furcsának tűnt, de a betegek mindig megnyugodtak, akár milyen rossz híreket is közöltek velük.
Az orvosokról amúgy tényleg csak jót tudok mondani, nagyon-nagyon kedvesek, és egyel talán nem olyan távolságtartóak, mint Spanyolországban voltak.
Az orvosokkal és a diákokkal beszélgetve életemben először éreztem úgy, hogy otthon egész sok mindent megtanultunk az egyetemen, hiszen ők mindig azért irigykednek, hogy nálunk többet lehet tanulni, és jobbak az előadások is. Ebben lehet is valami, hiszen én itt elég kivételezettnek érzem magam, minden orvos nagyon segítőkész, és a tenyerükön hordoznak, de gondolom egyszerű diákként azért más a helyzet.
A kollégiumnak nagyon örülök, mert itt elég otthonosan érzem magam, ha itt vannak a többiek. Tegnapelőtt este volt néptánctanítás is, na az nagyon viccesre sikeredett! A lakótársam kirángatott, én meg elindultam papucsban, és mentem a nagyterembe. Azt hittem, valami közös program van, de láttam, hogy ott táncikálnak az emberek. Aztán persze már nem volt visszaút, nem lehetett ellenkezni, táncolni kellett. Mondták, hogy amire megyek haza, muszáj lesz megtanulnom táncolni. Végül is egész jó dolog ez a néptánc, nem emlékszem, mikor nevettem utoljára annyit, mint a tánctanulás alatt. Úgyhogy remélem tényleg sikerül egy kicsit megtanulnom, mire megyek majd haza.
Lassan pont a felénél tartok az első felvonásnak, közel két hét múlva megyek majd haza. Eléggé zsúfoltnak tűnnek a következő hetek, közeleg a szigorlat is, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni. Viszont azt már most érzem, hogy a kórházat nagyon furcsa lesz majd otthagyni, mert egy-két orvos nagyon a szívemhez nőtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése