A hétvége

Pénteken délben megszöktem a kórházból, hiszen már alig vártam, hogy hétvége legyen.
Hétvégére egész jól sikerült megtalálnom a helyemet a kórházban. Ebben sokat segített egy kedves aneszteziológus doktornő. Bent várakoztam pár diákkal a műtő előterében, egyszer csak kijött a doktornő, és elkezdett mérgelődni, hogy miért nincs sapka rajunk, meg satöbbi. A többiek mind elmenekültek, én pedig maradtam. Aztán a doktornő odajött hozzám,  és elkezdett kérdezősködni. Végül nagyon jóban lettünk, és a két utolsó nap ő tanított, csavargathattam az altatógépet, és rengeteg mindent elmagyarázott az aneszteziológiából. Aztán kiderítettem, hogy embriológiát és anatómiát tanít az egyetemistáknak, és nagy rém hírében áll. Ő mondta, hogy készítsek egy névjegykártyát magamnak, hogy tudjanak hová tenni. És azóta tényleg könnyebb dolgom van az osztályon...
Szóval a szökés után felmentem az egyetemre ebédelni, nagyon szép ebédlő van ott, és az ebéd is első osztályú! Nagyon tetszik, hogy az egyetem vége szinte belóg az erdőbe, és gyönyörű oda felgyalogolni, a sok nagy fa mellett, olyan csendben, mintha egy erdőben lennék. Aztán ebéd után leültem egy padra, és süttetem magamat a napon. Budapest nagyon-nagyon hiányzik már, de a zaj és a nagy nyüzsi nélkül azért nyugodtabb az élet.
Viszont a városnak mintha két része lenne. Egy régebbi, az egyetemmel, és nekem ez tetszik a legjobban. Kint a hegyek lábánál, gyönyörű helyen. Aztán befelé jövet még rengeteg gyönyörű régi ház van, de a főtéren túlhaladva elég elszomorító a helyzet. Nagy szürke blokkházak, és egy nagy pláza, ahová amikor először bementem, majdnem elbőgtem magam. Valahogy irdatlanul kilátszott ott a lóláb, és azt hiszem itt látszott a legégetőbben a különbség Magyarországhoz képest. Ez elég érdekes, mert mint mondtam, a város egyes részein sétálva nagyon szép helyeket lehet felfedezni, de aztán a másik oldalon járva összeszorul az ember szíve, és kezdi megbecsülni azt, hogy hová született, és hol nőtt fel. Mielőtt kijöttem ide Magyarországról, nagyon mérges voltam, és biztos voltam benne, hogy amint megkapom a diplomát pakolok, és menekülök otthonról. Innét nézve ez eléggé nagy elégedetlenségnek tűnik.
Aztán a hétvégén volt szerencsém megismerni egy itteni baráti társaságot. Pénteken és szombaton is velük tartottam, és nagyon rendesek voltak. Tegnap este egy házibuli félében voltam, és sokáig csak ültem az asztalnál, mint tök a barázdában, és hallgattam a többieket. Aztán elkezdtek Budapestről beszélgetni, és én benyögtem, hogy bizony onnét jöttem. Ők a jövő héten készülnek oda "elmenni". Mondták, milyen jó lenne összekötni Székelyföldet Budapesttel, egy szupergyors és olcsó vonattal. Úgy tűnt, hogy nagyon szeretnek Budapestre menni, és ott lenni. Talán nekem még mindig ez a legérdekesebb, és valahol a legelszomorítóbb is, hogy ugyan úgy beszélünk, és valaha egy országban laktunk. Most pedig otthon mintha elfelejtettük volna ezt. És olyan szívszorító volt tegnap ott ülni egy házban, húsz magyar fiatallal, akik itt magyarként élnek, gondolkodnak, és majd valószínű a gyerekeiket is így fogják felnevelni. És a kolesz is ugyan ez. Közel 100 magyar diákkal lakom együtt, majdnem 1000 kilométerre Budapestről. És szinte ne lenne itt olyan fiatal, akinek ne lenne arról egy története, hogy Magyarországon románnak nézték, vagy nem értették, miért beszél magyarul. Az egyik hatodéves lány mesélte az egyetemen, hogy tavaly Erasmussal Budapesten volt a SOTE-n, és ott is vizsgázott. Az egyik nagy hírű professzorunknál vizsgázott.  A lány neve Emese. A vizsgán megszólalt magyarul, a professzor pedig elkezdett értetlenkedni, hogy ő hogyan tud ilyen szépen magyarul, amikor Romániában lakik...Érdekes, nem?

Szóval az a furcsa, hogy annak ellenére, hogy bizony hiányzik Magyarország, a barátok, mégis valamennyire otthon érzem magamat. És mindig az a keserű spanyol élmény jár az eszembe, hogy ott minden csillogott, mozgólépcső volt a kórházban, és jólét volt. Ráadásul nem vendégmunkásként voltam ott, hanem egy hatodéves orvostanhallgatóként. Mégis, úgy éreztem, hogy semminek sem néznek, és senki sem vagyok a szemükben. És az az élet, az az ország iszonyatosan idegennek tűnt... Ez is nyugtalanít egy kicsit a jövőre nézve, mert tudom, ott akármennyire sok pénzem lett volna, egy hónap után még gyalog is menekültem volna vissza elátkozott kis hazámba. Itt ezt a fajta honvágyat nem érzem.

Kíváncsian várom a jövő hetet. A kórházban szeretnék egy kicsit többet maradni, de sajnos úgy, hogy semmiféle jelenléti ív sincs, óriási a csábítás arra, hogy a délutánt a napra kifeküdve vagy egy kávézóban elmerengve töltsem. Csütörtökön itt nemzeti ünnep és oktatási szünet lesz, Nagy Románia megalakulása, Erdély és a Partium megszerzése Magyarországtól. Gondolom a főtéren lévő, óriási ortodox katedrális utcára néző hangszóróiból szállni fog majd a dicshimnusz az ég felé, hogy mindenki jól hallja, az is, aki nem ment be. Pont a múltkor olvastam, egy a koncentrációs tábort gyermekként túlélő festő emlékiratait. Azt írta, sokáig gondolkozott, rajta, mi lehet az értelme annak a sok szenvedésnek és ártatlan ember halálának. Végül rájött sok-sok év után, hogy a "szenvedés értelme csak az, hogy jobbá váljunk". Talán majd ez megnyugtat, de azért furcsa ez most így. Mert itt minden nap felmerül bennem ez a kérdés, hogy miért lett ez így, és mi lesz a sorsa ezeknek az embereknek itt, egy idegen országban, miközben otthon kezdik elfejteni őket.